"Rengeteg olyan kifejezés van a magyarban, ami valamilyen módon a
kajával kapcsolatos.Például amikor perecelsz egyet.
Vagy elmész csak úgy céltalanul kolbászolni a városba.
Vagy rizsázol valakinek, például abból a célból, hogy később megrépázd, de az is lehet, hogy ő meg utána megmogyoróz. Ilyenkor nem kell sokat tökölni, ha egyszer már lekenyerezted. Veled ne kukoricázzon. Persze ha éjszakai pillangó, akkor tejelned kell, mert kisajtolja belőled, ezt általában előre le is vajazzátok, amikor még úgy be vagy sózva, hogy borsódzik a hátad, és nem gondolsz arra, hogy utána annyira fel leszel paprikázva, hogy majd' becsokizol.
Kábé.
Nem ér a nevem, káposzta a fejem.
És ha erre nem tudsz mit mondani, akkor mákom van..."
Hofit idézném:
"Ha megyünk Európába kötőszavainkat visszük magunkkal. Egy magyar ember mire menne "b@szd meg" nélkül?"
A "basz" kezdetű szavak kapcsán érzett torz büszkeségről
